Reggel felkelsz, megnézed mindent elraktál-e, útlevél, fogkefe stb. Hívsz taxit, szólsz nekik, hogy sok csomag plusz 2 felnőtt (ne Yarist küldjenek, ha lehet). Reptér, checkin, drop off, security check. Százszor volt már, de azért fura úgy enni a mérhetetlen drága szendvicset a még drágább narancslével (de finom, azt meg kell hagyni), hogy nem retúr jegyed van. Pár nappal indulás előtt tudtuk meg, hogy az egyik barátunk épp aznap reggel megy Münchenbe, úgyhogy vele még a reptéren összefutottunk egy búcsú kávéra. Sőt végül az ő gépe késett, úh el is búcsúztatott minket 🙂
A repcsi útról három dolgot érdemes tudni: hosszú, hosszú, hosszú. Mi a lengyel légitársasággal (LOT) utaztunk, ami azt jelenti, hogy Varsóban szálltunk át – Budapest – Varsó – Los Angeles. (Nem, nem Los Angelesben lakunk 😛). Az átszállás kicsit karcos volt, hivatalosan 1 óránk volt (pesti gép landolása és az amcsi felszállása között). Aki szállt már át bármelyik reptéren, bármilyen gépre az tudja, hogy az 1 óra nem bántóan sok, mondhatni kevés. Főleg, mivel az Amerikába utazókat néha átküldik egy biztonsági ellenőrzésen. Őszintén szólva erre még nem jöttem rá, hogy mikor van ez és mikor nincs. Mindkettőhoz többször volt már szerencsém. Bíztunk benne, hogy most nem lesz ilyen. Leszálltunk (kis késéssel, hurrá!!), szerencsénkre a csomag upgrade miatt Economy Premium jegyünk volt, aminek köszönhetően nem a normál busszal vittek minket a géptől a terminálra, hanem egy kisbusszal. Ergó, nem kellett megvárni mindenki mást. Kiszálltunk a kisbuszból, majd konkrétan végigrohantunk a varsói reptéren, ugyanis már boarding volt a másik gépen. Rohanás közben ilyenkor két dolgon gondolkodsz: 1) eléred-e a gépet és 2) vajon a csomagjaid a gépen lesznek-e. Ideális esetben 1) és 2) egyszerre teljesül. Hamar kiderült, hogy 1) meglesz, odaértünk, még nem nyitották ki a kaput. Ez nagy mértékben javítja a 2) pont esélyeit is amúgy 🙂. Pár perc múlva kezdődött a boarding, megint jól jártunk az economy premium jeggyel, mert rögtön a business és az első osztály után mi jöttünk. Ketten csinálták a boardingot, Eszti ment az egyikhez, én a másikhoz. Eszti boarding pass-át csippantják, majd mondja neki a csávó, hogy neki mennie kell egy biztonsági ellenőrzésre?!?!. Mondja neki, hogy ott vissza, át, erre, arra, aztán jöhet vissza. Mondom WTF?! De már majdnem fordultam én is miközben átadtam a boarding pass-t, hogy biztos mennem kell nekem is. Erre, csippan, mondja a csávó, hogy jó utat. Engem beengedtek. Az zsivány, egyikünk már biztos kijut Amerikába. Az is valami, örülni kell a kapufának is. Beszálltam, elpakoltam a cuccot, leültem. Úgy voltam vele, hogy amíg jönnek emberek, addig nincs gáz, mert addig nem zárták be a kaput. Plusz azért bíztam benne, hogy mivel lecsippantották a Eszti boarding pass-át is, tudják, hogy itt van a reptéren, csak nem megyünk el nélküle. Végül aztán bár kicsit neccesen, de elérte Eszti is a gépet. Nem utolsóként szállt be, de az utolsó 5-ben volt kb. Innen már egyszerű volt, mindösszesen egy kb. 12 órás út választott el minket a “szabadság földjétől” és a “bátrak hazájától”.
Eszti: Mikor visszaküldtek egy plusz sec-checkre, hát lefőtt a kávé… az a hülye random generátor pont engem kapott el. Na mondom fasza. Rohantam. Ott vagyok a sec-checknél, cipőt vegyem le, laptop/tablet/telefon/ebook legyen kipakolva (milyen jó, hogy a digitális korban élünk), robbanószer próba, minden volt. Ráadásul mögöttem egy anyuka állt sorban, akinek a gyereke keservesen bőgött… Engedjük előre. Jó menjen. Csak haladjunk. Kész vagyok, rohantam. Asszem, a Fitbit kiakadt a pulzusmérésen, de megvan, a gépen vagyok. Nos a tanulság, ha átszállással mentek jól nézzétek meg a boarding passt mert bizony apró betűvel a legeslegalján ott volt, hogy plusz security check, úgyhogy ezt már Budapesten kidobta a rendszer.